Kép-Tár-Ház

Kortárs magyar festészeti kiállítás

Szombathelyi Képtár, 2014. V. 11-ig

Sturcz János

15-KépÉvtizedek óta zajlik terméketlen vita arról, hogy van-e értelme a szalonoknak, az egyes művészeti ágak, például a festészet éves hazai bemutatkozásának, vagy sem. A valóságtól talán kissé elszakadt és nemzetközi sztárkollégáik hatalmára és gázsijára kacsingató hazai „kurátorok” a korszerű külhoni gyakorlatra, a „szakmaiságra” vagy az intézményvezetői autonómiára hivatkozva mindezidáig hevesen elzárkóztak előle, ósdi, idejétmúlt dolognak tartották, s csakis a „koncepciózus”, tematikus tárlatokat tekintették szalonképesnek. Persze, hiszen akkor őket fizetik, és saját rokonaikat, ismerőseiket és üzletfeleiket állíthatják ki – jegyezhetném meg rosszmájúan, de racionális érveket is hozhatok annak bizonyítására, hogy a divatos hívó szó köré felépített tematikus bemutató nem feltétlenül garanciája sem az egyenletesen magas művészi színvonalnak, sem a szellemi frissességnek. Hány olyan kiállítást láttunk már idehaza, amelyben a sokat sejtető, divatos vagy izgalmas cím, a korszerű intellektuális téma ellenére gyenge művek szerepeltek, külső szempontok alapján becsúsztak oda nem illő nevek, vagy éppen kimaradtak nagyon is odatartozók, netán a koncepció nem volt olyan igazán friss és/vagy következetesen végiggondolt, végigvezetett. Netán hiányzott a nemzetközi kategória hazai kontextusba integrálása, vagy a legrosszabb esetben a hangzatos hívószó csak ürügy volt a kurátor istállójának, finomabban szólva művészbarátainak bemutatására. Legújabban ugyanakkor láttunk olyan, kurátorok által jegyzett, de nem tematikus monstretárlatot is, amelyben a válogatás szempontja egyedül az volt, hogy ki állított már ki az adott intézményben. Ez sem túl kreatív, vagy eredeti ötlet, ráadásul diszkriminatívan élből kizárta a fiatalokat. Az eredmény mégsem azért lett siralmas, mert nem volt koncepció és a művek nem illeszkedtek egy szellemi kontextusba, hanem mert túlnyomó többségében közepes, langyos, olykor gyenge kvalitású, már untig ismert vagy lejárt szavatosságú műveket válogattak, szinte kizárólag protokolláris szempontok és személyes szimpátiák alapján.

Félreértés ne essék, művészettörténészként én is jobb szeretek önmegvalósítani, a művészetből kiindulva tematikus kiállításokat kitalálni, szellemileg feltérképezni, összetartozó műveket összehozni, érvényes szellemi kontextusokat kigondolva párbeszédi szituációba helyezni alkotókat és műveket. De akceptálom, hogy a kurátori felfogással átellenben ott áll a művészek önszerveződése, társadalma, azzal a nemcsak emberileg érthető és „politikailag” méltányolható, de szakmailag is jogos elvárásukkal, hogy legalább egyszer egy évben akár ítészi szemezgetés vagy rendező elv nélkül, a maga spontán vagy akár kaotikus módján, egymás között, saját nézőpontjukból nézve kerüljenek bemutatásra. Persze nem minden szelekció nélkül, de ebben a válogatásban nem stiláris, ideológiai, kritikai, művészettörténeti, hanem csakis kvalitásbeli szempontnak kell érvényesülnie, ami egy művészekből és teoretikusokból álló zsűri segítségével könnyedén elvégezhető. Ahogy az életnek is joga van élni, úgy gondolom, jogosultsága van a magyar művészetet vagy annak egy szegmensét előzetes koncepció általi megszűrés nélkül, egy adott pillanatban megragadó, keresztmetszetszerű kiállításoknak is. Nem mondom, hogy ilyen módon teljes vagy „objektív” képet, netán szépítgetés nélküli látleletet kapnánk, hiszen a pályázati kiíráson alapuló bemutatókban mindig van egyfajta esetlegesség. Ahogy a kurátor sem feltétlenül biztosítja a „reprezentativitást”, az „objektivitást”, úgy a véletlen sem, bár az utóbbi Marcel Duchamp szerint magasabb rendező elveket sejtet, mint az átlátható racionalitás. Az összkép mindenesetre színesebb, életszerűbb, még ha művészettörténeti szempontból nézve talán tarkább is lesz.

És persze mindez a reprezentáció politikai kérdését is érinti. Vagyis, hogy kinek van joga bemutatni a magyar művészetet? Csak a művészettörténésznek, kritikusoknak, teoretikusoknak? A művészeknek, művész szervezeteknek nem? Az országos kiállítások kapcsán elő szokott kerülni a nemzeti keretek szellemi-ideológiai szűkösségének, elavultságának kérdése is, hivatkozással a nemzetközi szcénára, amelyben azonban az utóbbi húsz évben kínai, orosz stb. kiállítások tömegét szervezték. (Nagy és egzotikus ország mehet, kicsi és ismerős nem.) Valóban gyakoribb és a nemzetközi mezőnyben érdekesebb a régiók – például a közép-kelet-európai – bemutatása, de országhatárokon belül világszerte a művészszervezetek, egyesületek ún. országos, nemzeti, nagycsoportos kiállítások, éves bemutatók seregét rendezik. (Vásárokról most nem is beszélek.) Vegyük csak a szalonoknak nevet és mintát adó francia példát. A Salon a francia Királyi Szépművészeti Akadémia tagjainak hivatalos kiállítása volt, amely nevét a Louvre, a királyi palota Salon Carre nevű terméről kapta 1667-ben. 1740 és 1890 között az egy- vagy kétévente megrendezett Salon a legtekintélyesebb művészeti esemény volt Európában. 1795-ben a Királyi Akadémia szerepét az Ecole des Beaux-Arts vette át, és a Salont minden művész számára megnyitotta, ám zsűrihez kötötte, amely díjakat is adott. Döntéseiket folyamatos viták kísérték, így III. Napóleon sugallatára maga a kormány hozta létre 1863-ban az Elutasítottak Szalonját. 1881-ben az Ecole átengedte a kontrollt a Francia Művészek Szövetségének, s a bemutató egymással versengő kiállítások rendszerévé alakult. A 3000 tagot számláló Salon ma is aktív és fontos bemutatkozási lehetősége a kortárs művészetnek, ám csak egy a képzőművészeti szalonok, például a párizsi Őszi Szalon, a Függetlenek Szalonja, a Fiatal Festők Szalonja, a Májusi Szalon vagy az Új Valóság Szalonja sorában.

A Szombathelyi Képtár összes termét megtöltő Kép-Tár-Ház című festészeti kiállítást az 1500 tagot számláló Magyar Képzőművészek és Iparművészek Szövetsége szervezte, a Nemzeti Kulturális Alap támogatásával. Szeretném leszögezni, hogy ez nem a lúzerek, de nem is a hősök, a mellőzöttek, az üldözöttek, az elutasítottak vagy a függetlenek szalonja. Ahogyan nem is a hivatalosoké vagy a sztároké. Van benne ugyan Kossuth-díjas, Prima Primissima-díjas, Kiváló és Érdemes Művész, Pollock-Krasner-díjas, egy sor Munkácsy-díjas, vannak benne egyetemi tanárok, közöttük néhányan már nyugdíjban, de fiatal oktatók is, van egy sor nemrég végzett és sok-sok jó nevű fiatal, középkorú, illetve idősebb alkotó. A legkülönbözőbb politikai elképzeléseket képviselik, de ennek itt – hál’ istennek – semmi jelentősége. Nem számoltam pontosan utána, de a női alkotók is szép számmal vannak képviseltetve. Nem akarnám a kiállítást ódivatú totalitarizmussal átfogónak nevezni, de mindenképpen rendkívül sokszínű, s csak kevés olyan dolog van, ha van ma a magyar festészetben, ami itt ne jelenne meg. Nincs kiszemezgetve csak az, ami kortárs, azaz a kortárs intellektuális, ideológiai áramlatok témáira reflektál, például társadalmi problémákat feszeget. Van persze egy sor ebben a társadalomkritikai értelemben vett kortárs mű is. De szerepelnek olyan jelenkori alkotások is, amelyek egyéb, a művészek által ma is aktuálisnak tartott szellemi, esztétikai, vizuális, festészeti, spirituális kérdésekkel foglalkoznak, de referenciapontként a legkülönbözőbb posztmodern, késő-modern jelenségekhez vagy akár a történeti stílusokhoz nyúlnak vissza, s azokat többé-kevésbé a jelen szellemi-művészi kontextusában újragondolva teremtenek új értékeket.

Ami – egyéni elfogultságomból fakadóan – számomra első pillantásra feltűnő volt, a transzcendenciára irányuló művek nagy száma. Ezek egy része kifejezetten szakrális szimbólumokat alkalmaz. (Így Ásztai Csaba, Baji Miklós Zoltán, Budaházi Tibor, Ganczaugh Miklós, Gáspár Aladár, Giczy János, Horváth Roland, Kárpáti Tamás, Kisléghi Nagy Ádám, Kótai Tamás, Krivánik József, Marosi Kata, Més-záros István, Őry Annamária festményei.) Az alkotók másik köre áttételesen, rejtett spirituális motívumokon, fényből emelt átjárókon, túlvilágba nyíló kapukon, transzcendens fénymezőkön, metafizikus tereken és belső tájakon keresztül vezeti a nézőt a kézzelfogható anyagi realitáson túlmutató szellemi birodalmakba (Balogh Ervin, Bikácsi Daniela, Dobó Krisztina, Dréher János, Góra Orsolya, Homoródi Éva, Halmi-Horváth István, Illényi Tamara, Jónás Péter, Kárpáti Tamás, Karsch Manfréd, Kecskés András, Kopasz Tamás, Kovács Kitti, Kovács-Gombos Gábor, Krajcsovics Éva, Külüs László Ákos, Lányi Adrienn, Lovász Erzsébet, Mihályfi Mária, Nádas Alexandra, Nagy Gábor, Szotyory László, Varga Patrícia Minerva, Zöld Anikó).

A nemzetközi kortárs festészeti szcénában „anything goes”, még ha hazulról nézve az absztrakció nem is tűnik túl aktuálisnak. A szombathelyi kiállításban erőteljes az expresszív absztrakció, a lírai absztrakció, illetve a figuratív és nonfiguratív határán mozgó stílusvariációk hangsúlya (Akiram, Appelshoffer Péter, Aranyi Sándor, Árkossy István, Bak Péter, Csavlek András, Damó István, Gajdán Zsuzsa, Hermann Zoltán, Kis Sándor Lajos, Kopasz, Kovács Johanna, Krivánik, Krizbai Alex, Mazalin Natália, Opánszki Tamás, Sejben Lajos, Szabó Dorottya, Tilles Béla, Váli Dezső, Végh András, Wágner János). Nagy számban vannak jelen az anyagban geometrikus absztrakt festmények. Némelyikük a klasszikus konstruktivizmushoz kötődik (Aby Szabó Csaba, Balogh László, Pajzs Péter), mások a konkrét festészethez (Dévényi János, Jarmeczky István) vagy az op arthoz (Halmi–Horváth, Serényi H. Zsigmond, Szathmáry József). De legtöbbjük a hagyományos geometrikus absztrakcióval szemben megnyílik a külvilág, a természet, a figurativitás, netán a spiritualitás felé (Bauer István, Bihon Győző, Csikós Ilona, Dobó Krisztina, Dréher János, Hajdú Gábor, Jávor Piroska, Karsch, Lantos István, Manyák Mariola, Matzon Ákos, Nagy Sándor Zoltán, Nayg István, Pataki Ferenc, Somogyi György, Szabadi Csaba, Turcsán Miklós, Nemcsics Antal). Vagy éppen megfordítva, a tájkép felől közelítenek az expresszív, drámai vagy lírai absztrakció (Erdős János, Jónás Péter, Kádár János Miklós, Károlyi Ernő, Krizbai Alex, Külüs László Ákos, Nagy Gábor, Louise Stuijfzand, Vágó Magda), mások (Kecskés András, Ötvös Zoltán) játékosan a color field felé.

A fiatalok körében feltűnően népszerű a városkép, akár annak elvontabb, metafizikus változata (Gesztelyi Nagy Zsuzsa, Kaszás Réka, az idősebbek közül Lukoviczky Endre, Tenk László, Fülöp Zoltán), akár a városi életkép élet közelibb műfaja (Bács Emese, Osgyáni Sára, Véghseő Klára, Mayer Berta).

Sajátosan hazai jelenségnek tűnik az Amerikában apolitikus fotórealizmus eszközeinek társadalomkritikai éllel történő alkalmazása, ami már az irányzat hazai adaptációjának történeti kezdeteikor is jelentkezett. Jovián György, Vajda Mária, Árnyas Koppány Ákos a környezetszennyezést és a hazai politikai korrupciót leplezi le a hiperrealizmus látványos vizuális effektusainak segítségével, Galambos Tamás a jelképesen az emberi világra értelmezett rovarvilágbeli enyészetet tárja elénk fotószerű közelnézetből, Kujbus János, Lakatos Ervin, Gyémánt László, Szabó Lilla, Varjú Krisztián a konzumidiotizmus degeneráló, elidegenítő és dehumanizáló hatásának megjelenítésére használja fel a fotórealizmust. Míg Szente Szabó Ákos, Szurcsik József, Tóth György László, Várady Róbert egy tágabb értelmű társadalmi szorongás kifejezésére alkalmazza. Balogh Gyula a kisrealizmus és a fotórealizmus határán mozogva képes a földi részleten keresztül a nagy egészre utalni. Gyakori a pop art és a neodadaista kollázs elemeinek ironikus használata is. Ágoston Lóránt, Kollár Andrea és Sóváradi Valéria a gyermekek fogyasztói manipulációjának, Mucsi Zoltán az elszegényedés, M. Novák András és Pető Hunor az általánosabb szellemi leépülés megjelenítéséhez adaptálja.

Bészabó András, Bíró Botond, Horváth Roland, Nagy Árpád Pika, Orvos András, Sebestyén Zoltán, Véssey Gábor az abszurd és a szürrealizmus hagyományának elemeit eleveníti fel. Az emberábrázolások nagy része ironikus (Bartus Ferenc, Benes József, Benkő Viktor, Varga Amár László). A festők egy csoportja pedig az emlékezés, a történelmi traumák feldolgozásának problémájával foglalkozik (Árvay Zolta, Basa Anikó, Bánföldi Zoltán, Bíró Eszter, Fürjesi Csaba, Gábor István, Veres Andor).

„Immár kész a leltár.” 150 alkotó 237 műve. A kiállítás címe kiválóan jelzi nemcsak a sokféleséget, az átfogó jelleget és a válogatás bizonyos esetlegességét, de azt az otthonosságot is, amivel a kiállított festmények házként, lakként veszik körül a nézőt. Az ilyen sokféle művészetfogalmat proponáló kiállítások számomra azt sugallják, hogy az „Ars” korántsem „una”, fogalma pedig nem kötődhet kizárólag intellektuális trendekhez, és semmiképpen sem lehet ideológiai vagy politikai kategória. „Tematizálásához” legalább annyira van joga a festőknek, mint „a kor szellemi arculatát meghatározó” filozófusoknak, társadalomkutatóknak, pszichológusoknak, történészeknek stb. Még ha a festői alkotások elválaszthatatlanul egybeforrt szellemi-esztétikai-érzéki végeredménye a médiumból (is) fakadóan más, mint a fotó vagy videó alapú, esetleg konceptuális műveké. Ha ez a különbség valaki számára nem „tolerálható” vagy nem tud azonosulni vele, az csak illusztrációt vár a képzőművészettől, aminek specifikumát nem teljesen érti.

Arról most nem nyitnék újabb fejezetet, hogy a világ minden táján virágzó művészeti ág az utóbbi években Budapest „csúcsintézményeiben” miért nem kapott széles körű bemutatkozási lehetőséget.

Print Friendly, PDF & Email
2017-10-18T08:40:27+00:00 augusztus 14, 2014|Nyomtatásban megjelent|Nincs hozzászólás

Szólj hozzá!