A szalonon innen és túl

Kortárs képzőművészeti szemle a Műcsarnokban

Műcsarnok, 2015. IV. 25–VII. 19.
Lóska Lajos
Kiállítási enteriőr  Kelemen Zénó,  Konok Tamás,  Keserű Ilona műveivel

Kiállítási enteriőr Kelemen Zénó, Konok Tamás, Keserű Ilona műveivel

Az előzményekről

Nagy várakozás előzte meg a Műcsarnok-beli Itt és Most – Nemzeti Szalon 2015 című tárlatot, mivel híven kultúránk mai kettészakított állapotához, a képzőművészet területén is felsorakoztak (akár csak az irodalomban vagy a színházművészetben) az egymással szemben álló szekértáborok. A „független” művészek és galériák bojkottot hirdettek a „hivatalos”, a Magyar Művészeti Akadémia égisze alatt megvalósított bemutató ellen, ami ennek ellenére, mint várható volt, megnyílt.

Mielőtt a kollekcióról szólnék, érdemes az előzményekről is megemlékezni. A rendszerváltás óta folyik a vita arról, célszerű-e országos tárlatot rendezni. A konklúzió végül minden esetben az, hogy amíg jobbat nem találunk ki, szükség van az ilyen és ehhez hasonló áttekintésekre: ahogy Tímár Árpád közel negyedszázaddal ezelőtt kifejtette e lap hasábjain, „Reális igénynek kell tekintenünk azt is, hogy mind a művészek, mind a közönség jó része szeretne időnként valamilyen áttekintést, valamilyen keresztmetszetet kapni a művészeti produkció egészéről.”1 A 2001-es szobrászati, grafikai és festészeti bemutatókig még rendeztek országos kiállításokat, azóta viszont napjainkig egyet sem. Meg is csappant a Műcsarnok látogatóinak a száma! Gulyás Gábor igazgatósága idejében azután ismét voltak kezdeményezések az összefoglaló tárlatok létrehozására, ilyen volt a véleményem szerint nívós, sok aktuális és reális problémát felvető, ugyanakkor felemás fogadtatású Mi a magyar? (2012) című tárlat. Pozitív példaként említendő továbbá Bukta Imre szereplése a Műcsarnokban (2013), ugyanis az elmúlt több mint tíz évben az egyéni életműveket is mellőzték az intézményben. Nem vagyok a kurátorok ellensége, és azt sem állítom, hogy nem láthattunk néhány nívós, külföldi művészeket megismertető tárlatot az elmúlt évtizedekben, de a magyar művészet reprezentánsai előtt zárva maradt a Műcsarnok kapuja. Miután az MMA kezelésébe került az intézmény, újból megfogalmazódott egy „szalon” életrehívásának az ötlete, egy olyan kiállításé, amely egy-, két- vagy háromévenként beszámol a magyar képzőművészet adott állapotáról, keresztmetszetet nyújt róla. Erre a feladatra vállalkozott most − inkább több, mint kevesebb sikerrel − az Itt és Most – Nemzeti Szalon 2015.

A szalonokról

Ugyan már az előző cikkben szó volt a szalonok történetéről, álljon itt néhány gondolat kiegészítésképpen. Az első „salon” jellegű kiállítások a 18. században jöttek létre Párizsban, melyek azután rövid időn belül az akadémia égisze, felügyelete alá kerültek. A bemutatók rendületlenül követték egymást egészen addig, amíg új eszmék nem születtek, amelyek azután felléptek a régiek ellenében. Így szerveződtek meg a modern művészet fejlődésében jelentős szerepet játszó ellenszalonok, például a Salon des refusés a „visszautasítottak szalonja” (1863) vagy a Fauves csoport Őszi szalonja (1903).

Nálunk az 1896-ban megnyílt, az Országos Magyar Képzőművészeti Társulat birtokában lévő Műcsarnokban is főként szalon jellegű (tavaszi, őszi, téli) tárlatok voltak, amelyeknek konzervativizmusát a 20. század elején többek között Fülep Lajos is bírálta, pedig akkoriban a konzervatív szellemiségű anyagban (Stetka Gyula, Kacz Endre stb.) a kor haladó festői, a nagybányaiak, Mednyánszky, Gulácsy is szerepeltek. A jelen kiállítás címe azonban nem ezekre, hanem mindenekelőtt a Nemzeti Szalonra (melynek szecessziós épülete 1907-ben készült el az Erzsébet téren), illetve a két háború között ott megrendezésre kerülő progresszív KUT kiállítások tradíciójára utal.

Később, nevezetesen az 50-es években a Műcsarnokban a kultúrpolitikát illusztráló, a szocialista művészet elsőbbségét demonstráló rosszemlékű, de ugyancsak szalon jellegű országos művészeti rendezvényeknek adtak otthont. Kiemelkedő jelentősége volt viszont az 1957-es, a figuratív és a nonfiguratív művészeket egyaránt szerepeltető Tavaszi Tárlatnak, melynek sajnos nem lett folytatása. Egyre nívósabb eseményeknek a szocialista ideológia lassú eróziójának köszönhetően lehettünk tanúi a Műcsarnokban a 60-as évek végétől. Ezek szerintem a 80-as években az újfestészet népszerűsítésekor kulmináltak. Az is mondhatjuk, hogy akkor találkozott egy időre a hivatalos művészetirányítás, ami akkoriban már nem is nagyon volt, és a képzőművészet. Röviden ennyi a történeti visszatekintés. Azt viszont még fontos megjegyezni, hogy az érintettek, a művészek, a művészettörténészek és a kritikusok a Műcsarnokot mindig is az ország első kiállítóhelyének tekintették, tekintik. Ezért is kavar indulatokat az intézmény jelenlegi programja annak ellenére, hogy miképpen az előzőekből látható, rövidebb és hosszabb megszakításokkal mindig is rendeztek a magyar művészet keresztmetszetét adó seregszemléket a Hősök terén. E tekintetben tehát egy tradíció folytatása a 2015-ös Nemzeti Szalon. Nincs is ezzel semmi probléma. Ami ellenben igazán hiányzik a repertoárból, az egy nemzetközi kortárs képzőművészeti kiállítássorozat. Talán újból meg kellene rendezni a hajdan volt nemzetközi kisplasztikai biennálét (vagy valami más nemzetközi kiállítássorozatot), mely révén európai, vagy legalábbis közép-európai képzőművészeti centrummá válhatna Budapest.

A tárlatról

Az anyag, mely egyszerre állapotrajz és történeti visszatekintés, számomra jó értelemben okozott meglepetést, s szerencsére cáfolta rossz előérzetemet. A szalon kifejezés ennek ellenére kicsit megtévesztő rá, hiszen az friss, pillanatnyi állapotot feltételez, új, legfeljebb egy-két éves alkotásokat. A jelenlegi tárlat viszont nemcsak keresztmetszetet ad, hanem tíz esztendőre tekint vissza, így némileg már történeti válogatás is. Mint a katalógusban olvashatjuk, „A kiállítás nem a műalkotások egyéni jegyeiből kimutatható közös vonásokat keresi, hanem a művészeti hagyományok folyamatosságát kívánja kitapintani a művészet mai formáinak a változása mögött. Kísérlet az utolsó tíz év művészetének új megközelítésére, hogy láthatóvá tegye e rövid időszak művészetének lényegét, az alkotások legjellemzőbb sajátosságaiban megnyilvánuló különbségeket, amelyek a műveket nemcsak egymástól, de a megelőző időszak jellemző alkotásaitól is megkülönböztethetővé teszik.”2

A kiállítótérbe lépve megállapíthatjuk, hogy a felvezetés impozáns. Sajnos a teremsor végi apszis berendezéséről ez már nem mondható el. Kelemen Zénó sodró lendületű nonfiguratív szobra jelenti a felütést, majd a nonfiguráció, a szeriális művészet idősebb mesterei, Konok Tamás és Kovács Attila, valamint az ízig-vérig kolorista Ilona Keserü Ilona képei fogadják az érdeklődőt. Meggyőzőek a magyar monokróm festészet két reprezentánsának, Bernát Andrásnak és Erdélyi Gábornak a vásznai is. A felsorolást tovább folytathatjuk a felvidéki, rimaszombati Štefan Balázs újkonstruktív-dekoratív és a pozsonyi Ivan Csudai festményeivel. Ugyanebben a teremben láthatók többek között Butak András művészkönyvei, Stefanovits Péter klorox képe, Hopp Halász Károly nagyméretű műve is.

A második helyiség az egzisztenciális alkotások terme. Ez a megnevezés elég általánosítónak tűnt számomra, hiszen itt együtt látható Krizbai Sándor expresszív tája és Kovács Péter vonalfoszlányokból összeálló lapja, a terem mások oldalán pedig a nőművészek, Verebics Katalin vagy Fajgerné Dudás Andrea merőben más szemléletű munkái, sőt tematikailag ide tartoznak Drozdik Orsolya és Germán Fatime egy másik helyen látható kompozíciói is.

Jegyzeteimet készítve egyre inkább úgy éreztem, hogy a tematikára utaló teremfeliratokkal nem tudok mit kezdeni, mert megfogalmazásuk nem mindig egyezett a látottakkal, ezért arra az elhatározásra jutottam, hogy célravezetőbb témákra vagy műfajokra koncentrálva szelektálni.

A grafikai lapok közül például a pop art eredményeit mindig is kamatozató Benes József véglénye a szorongást szimbolizálja. Direkten társadalomkritikus Szurcsik József talpnyalókat megjelenítő szénrajza (Alatt-valók). A leglátványosabb azonban kétségtelenül Bolygó Bálint jó tíz évvel ezelőtt készült rajzológép installációja, mely, szorgalmasan rajzolja tele vonalgubancokkal a kifeszített hatalmas papírlapokat (Polycycle I-II, 2004).

Kiderült számomra nemsokára az is, hogy a magyar szobrászat képviselteti magát a legsokoldalúbban és a leginkább naprakészen. Reduktív szemlélet jellemzi Farkas Ádám legújabb alkotását éppen úgy, mint a keveset kiállító Karmó Zoltán szikár, rozsdás vas plasztikáját. Gaál Tamás monumentuma egyszerre elvont és konkrét, egyszerre szól a konstrukció tökéletességéről és az alkatrész fontosságáról (Köz-test V, 2014). Menasági Péter munkája pedig geometrikus és szimbolikus. Külön figyelmet érdemelnek a fiatal szobrászok: az idei Pécsi quadriennálén is szereplő Gilly Tamás reduktív formavilágú, minimal jellegű plasztikája (Tulipános láda, 2011), Németh Marcell acél reliefjei (Külső tér, 2014), illetve a Pécsen ugyancsak jelen levő Majoros Áron Zsolt egymásra rakott céllapokból épülő kuporgó figurája (Látszathatár, 2015). Az erdélyi Kolozsi Tibor Nyugalom (2013) című bronza a klasszikus figurális mintázás szép példája. Kiemelendők még Drabik István hegesztett portréja és Erős Apolka betonból öntött „ufó” plasztikái.

A festészettel kezdtem, de mindenképpen vissza kell még térnem ehhez a műfajhoz. Nem mehetünk el említés nélkül például az idősebb generációhoz tartozó Konkoly Gyula figurális és Szabados Árpád absztrakt festményei vagy ellentéteik, Tót Endre és Rónai Péter írásos konceptuális munkái mellett. Üde színfolt a kollekcióban Kucsora Márta lírai leveles képe (Plantagram 05, 2015). A közép generációt Regős István figurális nosztalgikus Fényjátéka (2007), a Block csoport tagjainak művei képviselik. Baranyai Levente madártávlatot alkalmazó kompozíciói is mindig magukra vonják a tekintetet (Nemzeti rend art, 2015).

Külön csoportba lehetett volna rendezni az enyészet- és romábrázolásokat. E témával foglalkozik többek között Jovián György, de a reveláció erejével hatottak rám az újvidéki Ricz Géza romos épületeket, az enyészetet, pusztulást megörökítő művei (Fantom III, 2014), melyek rokonságot mutatnak a Kolozsvári Iskola elhagyatott ipari objektumokat elénk táró dokumentarista, kritikus festményeivel is. Másképpen idézik a múltat Elekes Károly átiratai és Bukta Imre talált tárgya. A közelmúltat pedig a hajdani Vajda stúdiósok, feLugossy és ef Zámbó alkotásai képviselik.

Összegzésképpen kijelenthetjük, hogy a kiállítás elérte célját, sőt külön pozitívuma, hogy kitekintett a határainkon túlra is. Az egybegyűjtött hatalmas anyag, a stílusok és formák kavalkádja hű képet nyújt kortárs képzőművészetünk értékeiről. Sőt abban is reménykedhetünk, hogy a következő válogatásban, melyen immáron a teljes szakma képviselteti magát, számos olyan jövőbe mutató, egészen friss munkával is találkozhatunk, melyet akkor láthatunk először, és melyek egy országos bemutatót igazán karakteressé tesznek.

Jegyzetek
1 Tímár Árpád: Szükség van-e országos tárlatra?, Új Művészet, 1991/3, 19-22
2 N. Mészáros Júlia: Bevezető a kiállításhoz. In: Képzőművészet itt és most, Nemzeti szalon, 2015, Budapest, 2015, 27
Print Friendly, PDF & Email
2017-10-18T08:39:17+00:00 június 28, 2015|2015. júniusi szám, Nyomtatásban megjelent|1 Comment

One Comment

  1. Iparterves 2015-07-23 at 10:15 - Reply

    A hozzászólás:

    Ezt a cikket, ugyanilyen szerkesztettségben és összegzéssel 1985-ben is olvastam.

    Mi változott?

Szólj hozzá!